2010. november 1. - Hűvösvölgy - Rozália téglagyár

Rácsodálkozás

- a miénk, és reméljük, a Tiéd is, kedves olvasó

Az a helyzet, hogy szeretünk kirándulni – ahogy ez legutóbb kiderült.

És tán tudunk is – ahogy ez a jövőben, reméljük, bebizonyosodik.

Ezeket azért jó még itt, nem legutolsó sorban leszögezni, mert eléggé hirtelen felindulásból döntöttük el (Alíz anyukája és az eliptikus tréner nem lebecsülendő közreműködésének hatására), hogy mi akkor letúrázzuk az Országos Kéket. J

[Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy tiszteletünk lerovása képpen megemlékezzünk Nonóról. Óh, Nonó! - aki ezen a ponton a Főlelkesedő]

A lelkesedéshez minden körülmény adott volt, hisz egyikünk sem tagja semmilyen kiránduló egyesületnek, fizikai teherbírásunk (Marcsáét kivéve) híven tükrözi az ülőmunka kialakította otthon-is-ülő életmódot, és különben is, összeszokatlanok és tapasztalatlanok vagyunk túrázásügyileg. Ahogy a művelt francia mondaná, there were lots of challenges to overcome (a kipipálandó bélyegzőhelyekről nem is beszélve).

Így indultunk hát neki, egyenesen az ebédlőasztaltól, az 1200 km-nek, „az újszülöttnek minden vicc új” alapon. Nota bene a rend kedvéért, és azért, hogy kicsit enyhítsek felelőtlenségünk látszatán: még a hétfői indulás előtt megtámogattuk a hirtelen felindulásból jött lelkesedéssel a Decathlont és a Bajcsy-Zsilinszky utca túraboltot, s így három túracipővel és egy hátizsákkal gazdagabban vágtunk neki nyolcan az Országos Kék Túra 14. szakaszának november 1-jén.

Ahogy az indulás napjára azt sem döntöttük el (szigorúan demokratikus alapon), hogy mi legyen a csapat/blognevünk [itt kell újfent megemlékeznünk Nonóról (Óh, Nonó!), aki ebben a fázisban már Főszervező-Kvízmester státusban tevékenykedik], térképeink első kinyitására is csak a 61-es villamos hűvösvölgyi végállomásán került sor, egyébként pontosan 5 perccel az első szendvicsbontás előtt. (Na jó, nem. Öt percet eltöltöttünk azzal, hogy szoktuk a térképolvasást, id est, vitatkoztunk arról, hogy erre vagy amarra induljunk-e el.) S végül, az első pár bizonytalan lépés (a térdeink még jól voltak, köszönik, inkább az irányokkal akadtak gondjaink...) után megtaláltuk az első pecsételő helyet [Ave Nonó a pecsétpárnáért]!

Tehát Gyermekvasút. Gyermekvasút, mint kezdőállomás.

Akkora metafora van ebben, hogy rögtön egy többoldalas kirohanásba is kezd(h)e(t)nék az új dolgok megismerésének gyönyörűségéről, és a gyermeki „mindenre újként rácsodálkozás” elveszettnek hitt készségének újrafelfedezéséről, de nem teszem [mert ez egy menő blog, elvégre Nonó (inkognitó vége) nem más, mint a méltán elhíresült, szókimondó, frappáns, satöbbi blog, a sokafos egyik szerzője], helyette az lesz, hogy innentől erre a kéktúrás projektre csak úgy hivatkozom, hogy az Osztálykirándulás. [Elvégre én vagyok a krónikás, itt azt csinálok, amit én akarokJ.]

Az Osztálykirándulás első állomásán tehát annak rendje és módja szerint az első 10 perc mi-lesz-hogy-lesz stresszében, (ahogy azt már az előzőekben említettem), megettük a szendvicseket, elmentünk pisilni, és már volt egy pecsétünk is (nem tudom elégszer említeni ezt a pecsételést, nagyon szeretem ezt az „ezzel is megvagyok, ezt is megcsináltam, erre is képes voltam” érzést, s úgy rémlik, ebben az érzésben legalábbis Nórával osztozomJ), majd a Hűvösvölgyi (?) út átszelésével pályára álltunk.

Igen, az a helyzet, hogy ezt nem lehet másképpen mondani. HISZ pontosan tudjuk, hogy minden osztálykiránduláshoz hozzátartozik az eltévedés, a szálláshelyig tartó 4 kilométerből éjszaki túra lesz, és négy gyerek elkerülhetetlenül beleesik a patakba. De itt nem. A kék túrajelzés úgy vitt minket végig a 14 km-en, mintha felszálltunk volna egy mozgólépcsőre (megjegyzendő, hogy a pecsételő helyeket azért nem mindig lehetett látni a mozgólépcsőről... ehem) (megjegyzendő az is, hogy míg a tájékozódási képességünket kevésbé, a lábunkon található legtöbb izmot használni kellett, ahogy az utóbb kiderült).

Take-it-easy hozzáállásunkat újból alátámasztandó, és a sors elég konkrét kék kezét beavatkozni hagyva, mi a részünkről minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy semmennyire ne koncentráljunk arra, merre is járunk [ezen a ponton több mindent is meg kell jegyezni: 1. nem álltunk meg elégszer, hogy körbegyönyörködjünk 2. Nonó azért készített képeket! – Oh, Nonó! – aki itt még nem, de a kvízjáték után Osztályfőnökké avanzsált]... Amivel ehelyett szórakoztattuk magunkat a kirándulás közben, az az volt, hogy: celebfigyelés (Kovács Ági, Oszkó Péter, Gadó Gábor: pipa avagy PECSÉT), személyiség- és gondolkodásmód fejlesztés (eredmény: többeknek, de Katinak Durchsetzungsfähigkeit-növelést írt fel Ohlendorf doktornő (komolyan, mintha a Schwarzwaldklinkben lennénk >.<)), nekem meg lett mondva, hogy a nemátalakító műtét igenis sokkal érthetőbb eljárás, mint a bézik homoszexualitás), de még előtte azt is megtudtam, hogy házasodni humorból is lehet!J Aztán: Nóra és a Wikipédia segedelmével megtanultuk nem kevés növény német nevét, az erdő segedelmével pedig azt, hogy ezek hogyan néznek ki [Nonó, Lilla, megvannak még a leveleitek?], mélyen elgondolkodtunk a végigvonul szó jelentésrétegein, valamint néztük Marika hátát, de sokat (a mezőny összetartása végett a következő kirándulásra fej- és elemlámpa kötelező, hogy a „ránk esteledik” ne lehessen érv a szétszakadásra), és ha már a fizikai performanszoknál tartunk, nem hagyhatjuk ki azt a tripla Rittbergert sem, amit Noémi szúrt egyik lankán, Lilla kabátját szép barátságosan maga alá hajtogatva, csak hogy mutassa, ő az apró részletekre is figyelJ.

(...) [Itt szertenék mindenkit megkérni arra, hogy a kommentekben egészítse ki saját feledhetetlen élmény puzzle darabkáival a beszámolót, mert ez úgy lesz az igaziJ.]

És természetesen nem utolsósorban, hanem (a Főangoltanuló státuszban lévő Nonónak) angolosan az end-focus kedvéért, ott volt a KVÍZ! A kvíz, amit fel fogunk scannelni ide, hogy megmaradjon az öröklétnek, a blogkövetőknek és Nóra csapatának bizonyítékul -.-, hogy hogyan is kell csinálni ezt a kék túrát! Játszva, semmit sem túl (maximum véresen) komolyan véve, de igényesen, kíváncsian, lelkesedéssel. Nem tudom, pontosan, hogy a fenti jelzőkkel Nonó kvízkészítés közbeni, vagy a mi – játszó kismackók – kvízkitöltés közbeni hozzáállásunkat írtam-e le közelebbről, de nem véletlen, hogy összevágnak, elvégre az Osztályfőnök hevülete mindig visszhangot kelt a nebulókbanJ. Jó volt, hogy nem csak a vakvilágba túráztunk egyet, hanem kiderült, hogy a Budai-hegység vízben nagyon szegény, hogy mészkő és dolomit alkotja a talajt, hogy a legmagasabb csúcs a Nagy-Kopasz, de ha egész Budapestet vesszük, akkor a János-hegy, jó volt egy kicsit verset olvasni, építészeti stílusokról gondolkozni, ilyesmik. Jó volt a random tudásdarabkákkal játszani, aztán a meglévőkhöz újakat illeszteni – egy szónak is száz a vége [ahogy az ebből a post-ból kiderült;)]: KVÍZT MÉG NEKÜNK!

Erm, és hogy ne érje szó a ház elejét, álljon itt mementóul: a kvízben Nóra csapata hősiesen megverte a két fős emberhátrányban játszó Alíz-csapatot, 6(5):5-re. Készüljetek a következő összecsapásra, revansot veszünk!

...

Huhh. Lassan elfáradok... Majdnem olyan hosszú lett ez az írás, mint a kirándulásJ. Na jó, nem, messze nincs még 14000 karakter, annak pont a fele, úgyhogy aki szeretné a szemével is letúrázni a távot edzés gyanánt, olvassa el visszafelé isJ. Én most felszállok a 108-as buszra.

November 28-án újra találkozunk, ugye nem felejtettétek el?

A fotók Stableman Gergelynek örök hálát mormolva megtekinthetők itt.